Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7. fejezet

2010.01.13

Az utazás tovább tartott, mint eredetileg tervezték. Satin és Akin kívül mindenki az igazak álmát aludta. Kumiko úgy feküdt Taiki ölében, mint egy kisbaba, Kira pedig Tora vállán pihentette a fejét, miközben a fiú hátraszegett fejjel és nyitott szájjal szundikált.

 

-   Szerinted járnak? – Sati olyan hangosan tette fel a kérdést, hogy kész csoda volt, hogy nem ébredtek fel a srácok. Azóta fúrta az oldalát a kíváncsiság, mióta barátnője nem volt hajlandó beszélgetni a dologról. Ráadásul, amikor szemtől szembe nekiszegezte a kérdést, a lány rögtön elvörösödött.

 

-   Kiránál soha nem lehet tudni. Nem is emlékszem, hogy valaha is beszélt volna nekünk egyetlen pasijáról is. De ahogy elnézem őket, nagyon jóban lehetnek. – Mosolygó szemekkel a visszapillantó tükörbe nézett.

 

-   Amint megérkeztünk kifaggatom! Esélyt sem fogok hagyni neki a menekülésre…

 

-   Sosem bírsz magaddal, te lány!

 

-   Naná, hogy nem! Különben ne legyen Sati a nevem!

 

-   Persze, persze. Lassan neki is kezdhetsz a vallatásnak. Megérkeztünk. – Aki előre nyújtotta a nyakát, miközben lassan leparkolt egy hosszú korlát mellett.

 

A tengerpart – akárhányszor erre tévedtek – mindig le tudta nyűgözni a kis társaságot, és ez most sem volt másképp. A tajtékzó kékséget körülvevő partrészt mintha porcukorral hintették volna be. Hófehér homoktakaró, és sehol egy apró kavics. Az út mentén zöldelltek az apróbb bokrok, távolabb óriási fák törtek a magasba. A szállásukat is látni lehetett onnan, ahol álltak. Egy aprócska faház, sötétvörös tetővel és rengeteg ablakkal. Isten tudja mikor voltak itt utoljára, de azóta sem változott semmi.

 

-   Ébresztő Csipkerózsikák, megérkeztünk! – Sati vidám csiripelése felzavarta álmukból Toráékat.

 

-   Mi történt Sati? - Kumiko próbálta kiszabadítani magát Taiki ölelő karjaiból, aminek következtében szépen eltalálta Kira vállát. A váratlan csapás okozta felszisszenést követően a lány azonnal észrevette, hogy hol is pihentette fájó nyakizmait. Egy pillanat alatt nyakig vörös lett és igyekezett minél távolabb húzódni Torától.

 

-   Ne izegj-mozogj már annyit! – a fiú parancsoló hangnemétől még nagyobb zavarba jött. – Na, most már elég! – Megragadta Kira csuklóját és magához húzta, másik kezével kinyitotta a kocsi ajtaját.

 

-   Engedj el! – Kiáltotta inkább ingerülten, mint zavartan.

 

-   Hagyjátok abba! – Aki és Sati értetlenül nézte a hátsó ülésen dúló párbajt. Szegény Kumikóék is belekeveredtek a veszekedésbe. Hogy eldöntse a helyzetet, Tora ölbe kapta Kirát és kiemelte a kocsiból. A többiek tátott szájjal bámulták a mutatványt, miközben majd megsüketültek a lány cérnavékony hangjától.

 

-   Tegyél már le! – Tora engedelmeskedett. Sőt, olyannyira komolyan vette az utasítást, hogy kicsit nagyobb lendülettel engedte el, mint kellett volna. A lány elveszette az egyensúlyát és fenékre esett.

 

-   Kira, jól vagy? – Sati kiugrott az anyósülésről és odasietett barátnőjéhez, akinek sajgott a hátsója, de egyéb baja nem volt. Tora hidegen figyelte a jelenetet, a lány szeméből viszont sütött a bosszúság.

 

-   Ez nem volt szép tőled! – förmedt rá Sati.

 

-   Hmph…

 

-   Hagyd, csak. Már megszoktam…

 

-   Na, de…

 

-   Tényleg semmi bajom! – Feltápászkodott és leporolta a ruháját, majd éles pillantást váltott a fiúval. Tudhatta volna, hogy így fog viselkedni, mégis meglepte a dolog. Azt remélte, hogy több kedvességet és törődést kap majd, különösen azok után, ami történt.

 

Bolondnak érezte magát, amiért reménykedett. Haragos léptekkel a kocsi hátuljához ballagott és feltépte a csomagtartót. Nagy lendülettel elkezdte kidobálni a csomagokat az útra. Azt sem vette észre, hogy mindenki aggódva figyeli és próbálja csitítani. Egyedül Tora állt távolabb. Zavarban volt, de nem mutatta. Pedig mélyen a lelkében olyan érzelmek kavarogtak, melyeket nem ismert. Amikor a karjaiba kapta a lányt, nem gondolkodott egy percet sem, csak cselekedett. Mikor észrevette magát, megijedt. Ezért volt figyelmetlen és durva, holott nem akart kárt tenni Kirában. Viszont nem akart gyengének mutatkozni a számára ismeretlen srácok között, ezért nem kért rögtön bocsánatot. „Majd ha kettesben lesznek.”- gondolta. De ahogy elnézte a lányt, még rosszabbul esett neki a makacssága. Elkapta róla a tekintetét. Szenvtelenül odalépett mellé és kivette a csomagját a kezéből.

 

-   Ez jól kezdődik… - Sati, aki mindig minden titkot megfejtett, most komoly kihívásba ütközött, ami ezt a különös párocskát illette.

 

-   Mindenki fogja a motyóját, amit Kira oly nagy kegyesen kirepített a kocsiból, és indulás! Vár ránk egy kis séta! – kuncogott Aki.

 

Kira az immár üres csomagtartóra meredt. Minden mozdítható tárgyat eltűntetett belőle. Erős késztetést érzett, hogy beugorjon és magára zárja, de elhatározta, hogy jól fogja magát érezni, és nem fog törődni Tora undok modorával.

 

Mély levegőt vett, és egy határozott mozdulattal lecsukta a tűzpiros tetőt. Felkapta a táskáját és elindult a többiek után. Tora a nyomába szegődött. A lány akármennyire kerülni akarta a társaságát, tudta, hogy a fiú mellett nagyobb biztonságban vannak. Nemcsak a saját, hanem a barátai élete is veszélybe kerülhetett bármelyik pillanatban. Mégis hatalmas erőfeszítésébe került lenyugtatnia magát. A fiú közelsége mindig furcsán hatott rá. Most hogy ennyire megváltozott a külseje még inkább szerette volna, ha sokat van mellette. Csak mellette.

 

-   Gyerünk, tubicáim! Gyorsan lepakolunk és mehetünk is úszni egyet. Tora pajtás, te tudsz úszni? – Aki kérdésében nem volt semmi különös, mégis olyan értetlen pillantás lett rá a válasz, mintha csak vicc lett volna. Ami a többiek számára egy teljesen ártatlan tudakozódásnak tűnt, az Tora számára maga volt a sértés. „Azt feltételezi, hogy esetleg nem tudok úszni…” – úgy fortyogott magában, mint a Vezúv, mielőtt elpusztította Pompei városát. Taiki sietett barátja segítségére. Jól hátba veregette a jövevényt.

 

-   Ne vedd komolyan. Csak szereti ugratni a többieket. Igaz, Aki-chan? – Látva Tora mindenre elszánt tekintetét, Aki nem habozott igazat adni. Látszólag ez az enyhe bocsánatféle megtette a hatást.

 

-   Kira, hol is találkozatok? Nem emlékszem, hogy egy suliba járnánk a barátoddal…

 

-   Shiato egyik barátja. Nálunk lakik egy ideje.

 

-   Húú, ez tök klassz! És milyen az együttélés? Ha jó, én is beköltözöm! – Kumikót nem zavarta Taiki könnyedsége, amivel előadta magát.

 

-   Nem ajánlom, hogy beköltözz. Ez a lány kibírhatatlanul önfejű.

 

-   Te sem vagy éppen egy könnyű eset. – Vágott vissza a lány. Tora nem akart veszekedést, ezért nem vette fel a kesztyűt.

 

-   Lesz alkalmatok megtapasztalni a társas életet, de még nem jött el az ideje. Egyelőre érezzük jól magunkat! Nem igaz, csajok? – jelentőségteljes pillantást váltott a három barátnő, amitől Kira is megenyhült.

 

-   Szóval, akkor hogy is terveztétek a hálók elosztását? – tudakolta.

 

-   Mivel Kumikóék gyakorlatilag egy pár, ezért modortalanság lenne különszedni őket, úgyhogy övék az egyik. És szerintem a két fiú is mehet egy szobába. Még jó is, hogy elhívtad Torát, így Aki sem lesz egyedül. – Mosolygott vidáman a szőkeség. A lányok bólintottak.

 

-   Nekem megfelel.

 

-   Nekünk is.

 

-   És neked, Tora?

 

-   Ha mindenkinek jó, akkor nekem is. – Ez a kijelentés nem volt túl meggyőző a többieknek. A fiú titokban reménykedett, hogy közös szobában fog lakni Kirával, amíg itt vannak, de ha már így döntött a többség kénytelen belenyugodni.

 

Villámgyorsan ledobálták a cuccaikat, mindenki fürdőruhát kapott magára, kivéve Akit, akinek teljesen megfelelt az a rövidnadrág, amibe jött. Felnyaláboltak egy kupac törülközőt és már rohantak is a partra.

 

A homokos part vakító fehérsége a végtelenség illúziójával kecsegtette őket, miközben a talaj vulkáni lávaként perzselte lábukat. Alig bírták kivárni, hogy átforrósodott testükkel megmártózzanak a jéghegyként tajtékzó hűs hullámokban. Kumiko csobbant először. Mögötte Aki, Sati és Taiki következtek. Kira és Tora valahol félúton lelassított, mikor is a lány keserű gondolataiba zuhant. Itt és most kell elmondania a többieknek a rossz hírt! – határozta el magát. De amint megpillantotta a derűs, mosolygós arcokat maga előtt, rögtön bekerítették a kétség mardosó indái és egyre csak fojtogatták.

 

-   Miért nem vagy velük? Erre vártál, nem igaz? – De igen. Mindennél jobban vágyott a barátai társaságára, de nem ebben a helyzetben. Tudta, hogy ez lehet az utolsó alkalom, hogy így együtt lehessenek mindannyian. Bátortalanságát látva Tora mély levegőt vett és szembefordult a lánnyal, majd mélyen a szemébe nézet. – Mond meg nekik most, hogy többet nem láthatod őket és ők se téged. Ez egyszerű feladat nem? – Kirának nem kellett kérdeznie. Tokiji biztosan elmondta neki, hogy mi a helyzet.

 

-   Neked talán az lenne?

 

-   Hát nem ijednék meg tőle az biztos…

 

-   Akinek nincsenek igazi barátai, az könnyen beszél! Nem tudod és nem is értheted meg, hogy mit veszítek el! – Erre a váratlan fordulatra a fiú összerezzent. Nem szokott szánalmat érezni mások iránt, de most mégis megmozdult benne valami. Tényleg nincsenek barátai, akiket elveszíthetne. – gondolta. Nem is a lányt sajnálta, hanem magát. Nem akart senkit sem közel engedni magához, mások gondja csak fölösleges púp lett volna a hátán. Egy olyan nyűg, amit legegyszerűbben a teljes elszigetelődéssel tudott leküzdeni. Most mégis, olyan hiányérzete támadt, mintha kitéptek volna belőle valamit. „Ez már megint annak az átkozott lánynak a hibája! Ő és az a fájdalmas pillantása tehetett arról, hogy most ennyire rosszul érzi magát…” - dühöt érzett. Mérges volt Kirára, amiért így viselkedik, apjára, aki alig foglalkozott vele, anyjára, amiért egyedül hagyta, és magára, mert gyenge volt. Nem ismerte azt az ösvényt, amelyen nem kellett volna egyedül járnia, hisz’ nem mutatta senki azelőtt. És még most is csak a fájdalmat látja. Miért akar az ember kötődni valakihez, ha előbb-utóbb úgyis elveszíti? Miért fáj annyira az elválás? Nem értette, de nem is kérdezett. Hagyta, hogy Kira kiélje rajta az elválás gondolata által okozott fájdalmat…

 

-   Valami baj van, srácok? – A fiúk visszasiettek a két fiatalhoz. Megijedtek, amikor meghallották Kira szinte eszelős ordítását. A lány még mindig könnyes szemekkel rázta meg a fejét. Tora nem csinált semmit, csak mereven bámult a fiúkra.

 

-   Visszamegyünk a házba. – mondta végül. Kira más helyzetben ellenkezett volna, de most –ebben az állapotában- nem szeretett volna a barátai terhére lenni és elrontani a jókedvüket. Így hát a fiú után ballagott, némán és élettelenül…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép


Képgaléria





Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 18902
Hónap: 133
Nap: 6