Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. fejezet

2010.01.13

-   Tökéletes, minden megvan! – Kira ujjongva nyugtázta, hogy sikerült mindent hiánytalanul összeszednie. Egész éjjel ébren volt és egyre csak a tegnapi eseményen törte a fejét. Még önmaga számára is hihetetlennek tűnt, bár a tagjait kínzó fájdalom igazolni látszott, hogy nem csak álmodta az egészet. Bevillant előtte Houto arca. Az a kis csöppség hihetetlenül erős és mély hangja egész testében megremegtette.

 

-   Kicsim, készen vagy?

 

-   Persze, máris megyek! – felkapta a bőröndjét és kiviharzott a szobából Salával az oldalán. A lány kicsit furcsállta, hogy a daduson egy kicsit sem látszott a megdöbbenés, amikor Tokiji elmesélte neki, hogy milyen képességekre tett szert, sőt egyenesen madarat lehetett volna fogatni vele. – Milyen ragyogóan nézel ki, Dadus! Történt valami? – Ő nem felelt, csak mosolyogva továbbsétált.

 

 

 

-   Végre itt vagy! – Tokiji teljesen átszellemülve, mit sem törődve a most érkezők kissé megilletődött arckifejezésével kitárt karokkal (és meglehetősen nagy lendülettel) Kira irányába vetette magát.

 

-   Tokiji, megfojtassz! – Kira – mióta felfedezte mesterének eme különös kétarcú személyiségét – azt találgatta, mikor fog beleőrülni ebbe az állapotba. Nehéz volt ugyanis átállni „egyik oldalról a másikra”.

 

-   Ó, bocsánat! Csak annyira izgatott vagyok! Kíváncsi vagyok, hogy mit gondolsz a „mesterművemről”

 

-   Ha nem tévedek, ezzel Torára céloztál.

 

-   Pontosan, pontosan.

 

A nappali végében levő ajtó lassan kitárult… Mindhárman visszafojtott lélegzettel figyelték, amint belép rajta egy magas, platinaszőke, élsportolóra emlékeztető fiatal fiú. Haja úgy meredt az égnek, mintha így nőtt volna ki a fejéből. Tengerkék szemei a végtelenséget és nyugalmat árasztottak a körülötte levőkre. Egy szempillantás alatt égővörös lett a lány arca. Vajon mit kereshet itt ez a tünemény? – kérdezte magától. Egy hang sem jött ki a száján. A fiú jéghideg, mégis hihetetlenül vonzó arcát fürkészte. Mintha látta volna már valahol. Az lehetetlen! – gondolta. – Ha találkoztak volna, azt biztos nem felejtette volna el. És mégis… Nem tudott parancsolni magának, közelebb lépett a jövevényhez. Ahogy közeledett hozzá, egyre hidegebbnek és kívánatosabbnak találta. Tokiji elégedett mosolyra húzta ajkát.

 

-   Nos, mit szóltok?

 

-   Mihez? – kérdezte Sala. Kira még mindig nem tért magához a bűvöletből. A férfi a fiú mellé lépett és keményen megpaskolta a vállát.

 

-   Köszönj szépen, Tora!

 

Mintha hideg zuhany érte volna, Kira úgy tért vissza a valóságba. Hát ezért volt neki annyira ismerős és mégis ismeretlen. Nem merte elhinni, amit látott, és amit érzett…

 

A fiú még mindig nem szólalt meg. Csak egyetlen pontot érzékelt – pontosabban kettőt: a lány hatalmas, mályvazöldszínű szemeit. A pillanat mindkettejüket fogva tartotta. Villámként cikáztak a gondolatok, pillantások, kimondatlan szavak.

 

Tora mindeddig elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha is ilyen hatást váltson ki partneréből. Pedig lelke mélyén – és lassan nem csak ott – egyre csak arra vágyott, hogy közelebb kerüljön hozzá… mindenáron. Nem akarta elengedni a lányt, aki ezt a legkevésbé sem bánta. Eljátszadozott a gondolattal, hogy mi lett volna, ha így találkoznak legelőször. Talán akkor…

 

-   Hahó, fiatalok! Társaságot kapunk! – a félbeszakított eszmefuttatás helyrezökkenti a lányt.

 

-   Én, ő izé… - Zavarában még beszélni is elfelejtett, ez biztos jó jel. – Tora gondolatai még mindig kettejük között forogtak. Még akkor is, amikor a lány zavartan elindult, hogy üdvözölje barátait.

 

Csak annyit lehetett látni, hogy a sofőr vadul elszáguldott a szökőkút mellett, és „stílusosan” leparkolt a bejárati ajtó előtt. A felkavart por csiklandozta Kira torkát és a tüdejét. Érezte, hogy a közelében levőket mennyire meglepetésszerűen érte az akció. Sala mosolygott, Tokijit és Torát viszont még az eddigieknél is mélyebben gyökerező kétség fogta el, hogy valóban jó ötlet-e „ezekkel” elengedni a lányt, még akkor is, ha a fiú mellette lesz.

 

-   Halihó! Megjöttünk! – Sati kezeivel vadul integetett az anyósülésről. Szőke haja úgy világit a napfényben, hogy szinte teljesen elvakította a társaságot.

 

-   Szervusz, Kira! Hogy ityeg?

 

-   Minden tuti, Aki! – Kawazoi Akira, a csapat „kamikaze” sofőrje, egy igazi száguldozó fenegyerek. De megtévesztő viselkedése ellenére, senki mással nem érezné magát nagyobb biztonságban egy sebesen száguldó autóban Kira, mint vele. (Na, jó, talán Shiatóval.)

 

-   De örülök Nektek!

 

-   Akárcsak mi! Na mire vársz? – egy magas, és helyes fiú szállt ki a hátsó ülésről, hogy segítsen elrakni a csomagjait. Ő Gendou Taiki, a suli legmenőbb pasija, és emellett kitűnő tanuló. A mellette utazó lány, pedig a barátnője, aki szintén Kira gyerekkori jóbarátja: Nakamura Kumiko.

 

-   Máris, csak előbb engedélyt szeretnék kérni tőletek.

 

-   Engedélyt? Mire?

 

-   Ez a fiú itt, egy barátom. – Tora előrébb lépett, hogy a többiek lássák. – Szeretném, ha megengednétek, hogy velünk jöjjön. Persze, csak ha nem probléma… - epekedő „bociszemekkel” próbált hatni a többiekre. Sati kaján mosollyal figyelte őket. A „barát” szót kicsit másképp értelmezhette…

 

-   Naná, minél többen vagyunk, annál jobb! – hangzott az egybehangzó válasz. – Tokiji is elégedetten morgott valamit, de senki sem értette.

 

-   Tényleg nem gond?

 

-   Dehogy, sőt, ami a legjobb, pont van egy plusz helyünk is! – lelkendezett Sati. Látszott rajta, hogy majd megveszik a kíváncsiságtól. Első dolga az lesz, ha kettesben lesznek Kirával, hogy kivallatja.

 

-   Hát ez szuper!

 

-   Akkor indulhatnánk végre? – Taiki kivette Tora kezéből a táskát, és betessékelte a hátsó ülésre. Kissé össze kellett húzniuk magunkat, hogy elférjenek. Tora az ismeretlen közegben kissé zavarodott volt. A többiek is észrevették ezt, és próbálták oldani a zárkózottságát.

 

-   Üdvözöllek a fedélzeten! A nevem Akira, de a barátaimnak csak Aki!

 

-   Az enyém Sati, Ők pedig Kumiko és Taiki.

 

-   Az én nevem Tora. – „Úgy néz ki, hogy a hadművelet sikeresnek bizonyul…”- gondolta Kira.

 

Visszapillant a többiekre: Salán nem látszott, hogy szomorú lenne, inkább örült annak, hogy jól érezte magát a kisasszonykája.

 

-   Vigyázzatok magatokra! ÉS vezess óvatosan! – Rákacsintott Akira, aki egy vigyorral nyugtázta a felszólítást!

 

-   Jó utat, és érezzétek jól magatokat! – búcsúzott Tokiji is.

 

-   Ti is legyetek jók!

 

-   Na jó, most már elég a búcsúzkodásból! Aki bújt, aki nem indulás!

 

-   Igenis, főnökasszony! – Aki a gázra lép, és már száguldunk is. Még egy ideig integettek az otthon maradtaknak, aztán egy hatalmas kiáltás következett, és irány az országút!

 

Útközben nem sokat beszélgettek, inkább csak a zene szólt, Sati a jegyzeteit bújta, a gerlepár pedig körülbelül olyan álmos, mint Kira, sőt, már el is szundítottak. Tora indulás óta a tájat bámulta…

 

Kira alig bírt ébren maradni, egyre nehezebbnek érezte a fejét… „Csak egy picit. Lecsukom a szemem, hogy pihentessem. Csak egy picit…”

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép


Képgaléria





Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 19122
Hónap: 44
Nap: 1