Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


15. fejezet

2010.05.27

Lenyűgöző, mekkora erővel jött el a tavasz. Egyik pillanatban még kopasz fák áradata, másikban már tengernyi apró, zöld levél díszítette a tájat. A Nap nem tűzött ugyan erősen, mégis égette az ember csupasz bőrét, hiába cirógatta azt a lágy szellő. De a madarak még úgy is szünet nélkül dalolásztak, miközben a parányi rovarok sorra porozták be a szebbnél szebb virágokat. Tulipán, nárcisz, liliom, muskátli és még ezernyi különleges szépség. Minden, ami felüdülés lehetett a szemnek. A szivárvány nem volt olyan káprázatos, mint az a hatalmas kert a gigászi szökőkúttal. A természet alig várta, hogy a tél zord démona visszavonulót fújjon és kezdetét vehesse az élet ébredése, hiszen… így is túl sokáig szunnyadt.

 

Hosszú hónapok teltek már el azóta, hogy Kira átlépte a csarnok kapuját barátaival és szerelmével karöltve, azért, hogy szembenézzenek az elkerülhetetlennel. Küzdelmes és sérülésekkel teli időszak volt a háta mögött. Sokszor a végkimerülésig hajszolták az elszánt lányt, de még így is csak lassan haladtak előre. De mégis sikerült. Tokiji nem csak jó kondíciót akart biztosítani, hanem folyamatosan fejlesztette a tudását a körülötte lévő dolgokról. Megismerte a szellemek, démonok, lidércek külső és belső jegyeit. Már tudta, hogy a tenderek, olyan emberek leszármazottai, akik más nép gyermekével kötötték össze az életüket. De ami leginkább megdöbbentette, hogy létezett egy olyan faj, melynek tagjai mindössze hat hónapig élnek. Ezek voltak az Őrzők, akikkel már korábban is találkozott.

Mindent megtanult, amire szüksége lehet majd, ha itt az idő. – gondolta Kira.

Szabadnapja volt, így nyugodtan ejtőzhetett egyet a réten és bámulhatta a felhőtlen kék eget. Régi és új énje teljesen különbözött. Többnek, és tényleg „másnak” látta magát, mint egy átlagos embert.

Az idő múlásával egyre jobban tudatosulni kezdett benne, hogy mennyire eltávolodott régi életétől. Az új, az ismeretlen oly erővel rántotta magával, hogy észre sem vette. A hatalmába kerítette. Tudta, mi a feladata, és kész volt érte áldozatot hozni. Bár voltak számára nehéz pillanatok, amikor közel állt hozzá, hogy feladja, de olyankor mindig megszólalt a belső hang, hogy folytassa. Szinte parancsolta.

Sokszor volt magányos, még Tora társaságában is. Barátait el kellett felejtenie, mert olyan ösvényre lépett, ami számukra egyenlő a halálos veszedelemmel. Még neked sem biztos, hogy sikerülhet. – ismételgette állandóan Tokiji.

Napokon keresztül mély letargia gyötörte. Végül azonban megértette, hogy ennek így kellett lennie. Nem visszakozhatott.

Mikor elöntötték a gondolatok, érezte, hogy e világ számára ő halott. Nincs senki, akivel tartaná a birtokon kívül a kapcsolatot. Nyomasztotta, hogy Shiato sem hívta hosszú ideje… A sötét verem, mely ez idáig a lelkét tartotta fogva, lassan elérte fizikai valóját.

 

„Sziklafalba zárva,

Magányosan állva.

Várom, hogy jöjjön a szél,

Ki megfog és tovakísér…”

 

Ehhez hasonló gondok gyötörték. Tudta, hogy a várakozás még sokáig fog tartani, de abban is biztos volt, hogy egyszer kiszabadul és olyan útra tér át, amilyenre mindig is vágyott. De talán csak a következő életben…

-   Hát itt vagy! – Tora lépett ki a zöldellő bokrok közül. Kedvesen mosolygott a lányra, aki viszonozásul felült és maga mellé hívta olyan pillantással, hogy egy szikla is elolvadt volna szemei láttán. Torával ugyanez történt, bár már nem először. Boldog volt, ha a lány így nézett rá. Éreztette, hogy szereti, még akkor is, ha bánatos volt. Mindketten sokat változtak, de az érzéseik megmaradtak. Kira el sem tudta képzelni, hogy az első benyomásra erőszakos, durva máz alatt egy olyan férfi lakozik, akit minden kétséget kizáróan neki szánt az ég. Az idő múlásával egyre felengedett, kedveskedett a lánynak. És érzelmei viszonzásra találtak. Persze az edzések közben megmaradt a jól bevált kíméletlen, ellentmondást nem tűrő modoránál, de olyankor Kirának pont erre volt szüksége. Nem kedveskedésre, hanem céltudatosságra és eltökéltségre. Olyan valakire, aki segít leküzdeni a gyengeségeit. Elképzelni sem tudott volna tökéletesebb partnert.

-   Hoztam neked valamit…

Kira érdeklődően figyelte, amíg a fiú egy apró bordó erszényt halászott elő a zsebéből. Amint átnyújtotta, a lány érezte, hogy igen súlyos és mintha… pulzálna.

-   Tudom, hogy holnap lesz a születésnapod, de szerettem volna már most odaadni.

-   Kedves tőled, de igazán nem kellett volna… - meghatódottságában remegni kezdett a keze. Még mindig nem tudta, hova legyen a fiú figyelmességétől.

-   Lehet, de én akartam. – kuncogott. Láthatóan nem volt ideges, biztosra vette, hogy ajándéka elnyeri a lány tetszését. És valóban. Mikor sikerült kicsomóznia a selyemszalagot, kék fény tört elő a tasakból, ami már egymagában elkápráztatta. Kiemelte a tartalmát, ami egy antik nyaklánc volt, de nem akármilyen.

Egy hosszú ezüstlánc, ami sok-sok virágból állt össze és egy medál függött rajta. Aprólékos és a végletekig precíz munka volt. Még az apró porzók is látszódtak, az alig egy centi átmérőjű láncszemeken.

-   Tora, ez… - kereste, bár nem találta a megfelelő szavakat. Leírhatatlan látvány volt. A medál egy ovális üveggömbre hasonlított, nem volt nagyobb egy kisebb fürjtojásnál. Körülölelő ezüstös fémkeretén a napfény olyan szívesen táncolt, mint egy balerina élete legfontosabb darabjában. Benne pedig egy pillangó pihent. A kék fény belőle áradt. Még soha nem látott ehhez foghatót. Biztos nem élt már, de mégis… mintha. Hatalmas fekete szemeiben látta saját magát, de nem úgy, ahogy a tükörben. A bensőjét látta. Egy pillanatra elmélázott, de aztán tekintete továbbkúszott a szárnyakra. Formás, erőteljes, mégis gyengéd. Karimáján széles bársonyfekete sáv húzódott, beljebb – mint a csillagos éjszakai égbolt – sötétkék és csillogó. Teste apró volt, és kissé zömök, de így volt tökéletes.

-   Illik hozzád. Különleges, ahogy te is. – mosolygott Kira meghatódottságát látva.

-   Milyen pillangó? – keze lassan simogatta az üveget, miközben szemében apró könnycseppek gyülekeztek.

-   Egy mélykék angyallepke. – felelte a fiú. – Nagyon ritka.

Még nevének hangzása is ámulatba ejtő. A lány úgy érezte, hogy még soha nem kapott ilyen szép ajándékot.

-   Feltennéd a nyakamba? – Tora minden határozatlanságot mellőzve átvette a lánytól az ékszert. Mikor Kira felemelte hosszú, selymes haját, kivillant fehér bőre a tarkóján. Tora egy pillanatra elvörösödött. A látvány, ahogy a lány ott ült a fűben és álmodozó szemekkel a tavat kémlelte, miközben mindkét kezével óvatosan felfogta kusza tincseit hatalmas érzelmi vihart váltott ki a szívében. Hogy lehet ez? Mindössze egy éve ismeri, de már tudja, hogy nem tudna nélküle élni…

Elsimítja a kóbor hajszálakat, mire a lány megremeg. Bőrének érintése kellemesen borzongató volt, így mély lélegzetet vett, hogy kordában tartsa érzéseit. A fiú követte a példáját.

A hideg fémtől libabőrös lett, de mikor hallotta, hogy Tora becsatolja a láncot, eltűnt az idegesség és helyébe a mérhetetlen boldogság költözött.

-   Sohasem fogom levenni. – bizonygatta halkan Kira. Tora csak mosolygott. Még varázslatosabb volt ez az egész, mint amit elképzelt. Lassan közelebb hajolt és átkarolta. Újra előtört a borzongás. A szellő felkapta Kira hosszú fürtjeit és csiklandozni kezdte vele a fiú orrát. De őt, ez cseppet sem zavarta. Legszívesebben megállították volna az időt. Bár mindketten tudták, hogy ez lehetetlen és minden jónak vége szakad egyszer. Mégsem törődtek most a gondokkal, csak egymással.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép


Képgaléria





Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 21056
Hónap: 275
Nap: 11